Tengerimalac

Hogyan  tartsunk tengerimalacot?

Először is inkább arra a kérdésre érdemes választ keresnünk, ki vegyen tengerimalacot? Nos, elsősorban az, akinek nagy helye, lehetőleg kertje is van, s aki a hálószobától jó messzire el tudja helyezni állatkáját.

A tengrimalac (Cavia aparea) csak társasan érzi jól magát, ezért magányosan sohase tartsuk! Ellenben arra is ügyeljünk, hogy a szaporulat elhelyezése nehéz, így gondozzunk inkább egyivarú egyedeket.

A tengerimalac nagyra növő állat, testtömege 0,7-1,8 klogramm. Már csak ezért is nagyméretű terráriumra van szüksége, melynek minimális mérete 100 x 50 x 50 centiméter.

Tavasztól őszig a legjobb férőhely számára egy hordozható kis kifutó, melyet mindig a kert azon pontjára helyezünk, ahol nő a fű, így mindig kedvére legelhet kedvencünk. A kifutót  ragadozó madarak, patkányok, kutyák,  macskák miatt mindig fedjük le. Ha terráriumban tartjuk őket, almozzunk tiszta faforgáccsal. Dobjunk bele pár marék szénát is, ebből szívesen eszeget.

Emellett szüksége van még fogkoptató keményfaágra, és jótékony hatású lehet egy kis faház, ahová visszahúzódhatnak. A tengerimalac ma már jobbára nappali állat, de gyakran éjjel is motoszkál.

Táplálásánál ügyelnünk kell arra, hogy a C vitamint szervezetük nem tudja előállítani, így azt a táplálékkal kell felvenniük. Ezért számukra különösen fontos a bőséges és változatos zöldség és gyümölcs koszt. Persze elengedhetetlen a jó minőségű szárazeledel, és esetleg, ha beszerezhető a szükséges C-vitamin mennyiséget tartalmazó táp, szárazeledel is. Ne ijedjünk meg, ha azt látjuk, hogy tengerimalacunk elfogyasztja saját ürülékét. Ebben ugyanis csak részlegesen megemésztett táplálék van, amely csak „második menetben” hasznosul igazán.

A tengerimalac számára a tiszta ivóvíz elengedhetetlen, ezt adagoljuk önitatóban, így nem nedvesedik az alom és az állatka is könnyen hozzáfér.

A tengerimalac könnyen tenyészthető fogságban. A nőstény 58-69 napig tartó vemhesség után 1-4 fejlett kölyköt hoz világra, melyeket már egy hónaposan el lehet választani szüleiktől. E rágcsálókat a legjobb négy-öthetes korban beszerezni, ugyanis ekkor még igen könnyen szelídülnek. A tengerimalac átlagos életkora 6-8 év, de ritkán 10 esztendeig is elélhet.

E rágcsálóknak ma már számos fajtája és színváltozata ismert, noha ezek többsége még ismeretlen nálunk, vagy igen kis számban fordul elő. Azonban manapság nagy divat a kopasz tengerimalac, amely azonban sokkal több gondozást igényel, mint szőrös rokona. Hamar megfázik és a napon leég.

Harap-e a tengerimalac?

Nemrégiben különös meglepetésben volt része néhány állatbarátnak. Néhány, Dél-Amerikában étkezési célból kitenyésztett óriás tengerimalac érkezett az országba. E gyönyörű állatoknak csak egy rossz tulajdonsága van – cefetül harapnak.

Még szerencse, hogy az állatkereskedéseinkben hosszúideje kapható malackák egyáltalán nem harapnak. Ám ez nem faji jellegzetesség, hiszen évszázadokon át főleg a laboratóriumok számára szelektálták őket, ahol az volt elsődleges szempont, hogy még azt a kezet se harapják meg, amely nagy fájdalmat okoz neki. Mert bizony a tengerimalacok milliói szenvedtek, szenvednek mind a mai napig az orvosi, illetve napjainkban már inkább a kozmetikai laboratóriumok poklában.

S persze emellett ma a tengerimalac az egyik leggyakrabban tartott kisemlős. Főképp azért kedvelik, mert olyan, mint egy megelevenedett plüssállat. Sokan ahhoz hasonlítják értelmi képességeit is…

Ki a tengerimalac őse?

A sok színben és szőrhosszúságban tenyésztett háziasított tengerimalac (Cavia porcellinus) őse egy, a háziasított formánál némiképp kisebb, nagyfejű, farkatlan, rövid lábú állat, a vad-, vagy másik nevén közönséges tengerimalac (Cavia aparea). Mellső lábain négy, a hátsókon három ujj található. Testhossza 20-30 cm. Színe szürkés, ritkán fekete. Kölykeit (1-4 utód) a háziasított formához hasonlóan fejletten hozza világra.

Elterjedési területe Dél-Amerika jelentős része. Társas életet él, leginkább a szavannákat, füves lejtőket, bozótosokat lakja. Éjszakai életmódot folytat, nappal leginkább a vackában pihen. Élőhelyén szerencsére még gyakori, ám – érdekes módon – európai állatkertekben felettébb ritkán látható.

Hogyan került a tengerimalac Európába?

Sok száz évvel ezelőtt az Andok-hegység jelentős részét az inkák uralták.  Ők voltak azok, akik a tengerimalacot Kr. e. 750 – 500 között háziasították. S miért is pont-e rágcsálót? Nos, azon a vidéken nem igazán él más, háziasításra alkalmas állat, talán a guanakót kivéve, amely tudvalevőleg a láma őse. Viszont szükség volt egy olyan fajra, mely kellőképpen kicsi, könnyen tartható, s mondjuk ugyanazt a célt szolgálja, mint Európában a vágócsirke. Nos, saját aprójószágjukat az inkák az emlősök között lelték meg, így lett a házi tengerimalac az inkák öröksége. Ezt az állatot egyébként ma is éppúgy árulják gasztronómiai célból Dél-Amerikában, mint évszázadokkal ezelőtt.

A tengerimalac valószínűleg a XVI. században került Európába, ám azt, hogy mely ország hajósai hozták kontinensünkre, nem igazán tudjuk. Élőhelyének meghódítása leginkább 1529 és 1533 között zajlott. A spanyol konkvisztádorok elől az inkáknak menekülniük kellett, akik menekülésük során, mint afféle eleven konzervet jó néhány tengerimalacot felnyaláboltak, magukkal vittek; ám sokat ott is hagytak. Ez utóbbiakból kerültek az első példányok Európába. Az azonban még nem eldöntött kérdés, hogy a spanyol vagy a holland hajókon utaztak az első patáskörműek. A különféle, ma sem teljesen ismert politikai manőverezések folytán akkoriban a holland hajósok spanyol zászlók alatt is vitorláztak, így voltaképpen nehéz eldönteni, kié is volt az elsőbbség. Az azonban bizonyos, hogy 1577 előtt már voltak tengerimalacok Európában. Angliába az első egyedeket az ismert kalóz, Sir Walter Raleigh vitte. Mégpedig nagy mennyiségben, mivel néhány korabeli leírás szerint nagy volt rájuk a kereslet.

Azt viszont már szinte lehetetlen kideríteni, hogy Magyarországra mikor kerültek az első tengerimalacok. Raff György 1846-ban kiadott Természethistoriája sem ad erre választ, ám e könyvből megtudhatjuk, hogy akkoriban az ismertebb neve malaczkávia volt, de hívták már tengerimalacznak is.

A kedvtelésből tartott kisemlősök többsége a rágcsálók (Rodentia)  közé tartozik, ezért talán nem érdektelen, ha röviden is, de megismerkednünk velük. Nos, a rágcsálók alkotják a legnépesebb emlős rendet, mintegy 1600 fajjal. Benépesítik az egész Földet. Meghódították  a tundrát és a tajgát (elég, ha itt csak a lemmingeket említsem), otthon vannak a sivatagok forróságában (ugróegerek, turkálók, gundik), a vízpartokon (hód, nutria), a különféle erdőkben, réteken. Legnagyobb közülük a 75 kilogrammosra is megnövő vízidisznó vagy másik nevén capybara, míg a legkiesebbek a mindössze néhány grammos, több fajhoz tartozó törpeegerek. A rágcsálók anatómiai jellegzetessége, a felső és alsó állkapocs két-két gyökér nélküli, viszonylag nagy,  véső alakú metszőfog, illetve a köztük és a zápfogak között  található széles hézag. Szemfoguk nincs. Mivel a rágcsálók metszőfoga állandóan növekszik, ezért folyton rágcsálniuk kell. Ezt a társállattartásnál is figyelembe kell vennünk; mindig legyen fogkoptató  keményfaág, szépia stb. a terráriumban vagy ketrecben! A rágcsálók  hallása és szaglása jól fejlett, tapintószőreik segítik őket az éjszakai tájékozódásban.