Egy szaporító telepről kerültem az Alapítvány gondozásába februárban társaimmal együtt. Én voltam a legfélénkebb mindannyiunk közül! Most már boldog farkcsóválással fogadom a látogatókat és a gondozókat, de ha pórázra tesznek, akkor bizony inamba száll a bátorság. Ez valószínűleg azért van, mert amíg a menhelyre nem kerültem, foglalmam sem volt arról, mi az a póráz, mi az a séta.
De már tanulom! És még sok mindent kell megtanulnom, mert sok minden kimaradt az életemből. Más kutyákkal egyébként jól kijövök! Már alig várom, hogy végre egy olyan gazdám legyen, aki számára én vagyok az egyetlen négylábú társ!