Cikta juh

A juhokról általában

A juh a kutya után a második legrégebbi házállatunk, amely legalább 11 ezer esztendeje él az ember szolgálatában – legalábbis ebből az időszakból származnak az első, eddig fellelt házijuh-maradványok. Az, hogy melyik vadjuhfajt tekinthetjük a házi juh ősének, még ma is vita tárgya, ma a legvalószínűbb, hogy a ma Kasmírtól Iránig, főként dombvidékeken és sivatagokban előforduló urial (Ovis orientalis) volt az ős.

A juh háziasítása – mai ismereteink szerint- Délnyugat-Ázsiából indult. Kezdetben valószínűleg a húsáért tenyésztették, ám később jól jött a meleg gyapja is. Kr. előtt 4000-ben már különféle juhfajtákról beszélhetünk.

Az is bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok már hoztak magukkal juhokat, mégpedig rackákat, amelyek azonban szarvalakulásukban eltértek a mai fajtától.

Magyarországon évszázadokon át a racka volt a legelterjedtebb juhfajta.

A török uralom alatt a juhállomány nem apadt, mert a muzulmánok – vallási okokból- juhhúst fogyasztottak és a magyar városok ebből a korszakban adóik egy részét juhhal, gyapjúval vagy juhsajttal fizették.

A juhászat hajdan igen fontos munka volt, számos családnak nyújtott megélhetést. A juhnak szinte minden porcikáját felhasználták, húsát fogyasztották, tejéből sajtot készítettek, a bőr pedig a pásztorok „ruhatára” volt. Szőréből, bőréből készült a suba, a guba, a cifraszűr és sok egyéb.

A juh szó régen csak a rackát jelentette, nagyobb számban a XVIII. században jelentek meg hazánkban a birkák,  így cigáják és a cikták is. Később a juh elnevezés már őket is megillette.

A csavart szarvú racka igénytelen állat, kiválóan alkalmas a ridegtartásra, jól tűri a hideget és a silányabb takarmányon is megél. Főleg az alföldi, akkor még sokhelyütt mocsaras, belvizes területeken tartották, majd a merinójuh megjelenése után (1872) jelentősége mindinkább csökkent. A fajta visszaszorult a rossz, szikes alföldi legelőkre, majd lassacskán onnan is kezdett eltünedezni. Ma leginkább, mint turisztikai látványosság, országszerte nagy jelentőségű. Két színváltozata ismert, a fekete és a fehér.

A cigája

A cigája juh, illetve annak tájfajtái és változatai Török-, illetve Görögországtól Csehországig, valamint a Krím félszigettől Horvátországig – összesen mintegy tucatnyi országban- fordulnak elő. Össz-állományát mintegy négymillióra teszik, a legnagyobb számban Romániában fordul elő.

A fajtát Kis-Ázsiában tenyésztették ki, innen került az ősi cigája a Balkán-félsziget keleti területeire, Romániába, illetve Moldáviába, valamint az erdélyi területeken keresztül egészen a Kárpátok északi hegyvonulatáig, illetve a magyar alföldre és a mai Csehország területére. A fajta másik része a Fekete-tenger keleti partja mentén érte el a Krím- félszigetet. Kialakult egy dél-ukrajnai állománya is.

Magyarország jelenlegi területén a fajta az 1700-as évek második harmadában jelent meg.

Ekkor biztatták a juhtartókat, hogy rackáikat cseréljék le cigájára, lévén a cigája hármas hasznosítású fajta, amely kitűnően alkalmazkodott a különböző magyarországi földrajzi és klimatikus viszonyokhoz. A hármas hasznosítás a gyapjút, húst és tejet jelenti.

Az első világháború, illetve Trianon után a cigája állománya erősen lecsökkent hazánkban- ugyanis állományának zöme az elcsatolt területeken élt.

Sok különbséget lehet találni a különböző cigája változatok között, testméretekben, testsúlyban és színben egyaránt. Az egyes országokban más-más színváltozatok fordulnak elő, pl. Erdélyben az ún. kovászna típusú, melynek vöröses barna, néha sárgás arca és sárgás lábai vannak. Nálunk a fej és láb többnyire fekete vagy kávébarna. A legtöbb változatnál bárányok szürkék, de gyapjuk előbb-utóbb kifehéredik. A tejelésre tenyésztett un. tejelő cigáják és egyes más változatok bárányai viszont egységes fényes fekete szőrrel születnek. Más fajtaváltozatoknál a bárányok barnák.

A kifejlett cikta-anyajuh súlya 50-55 kg, marmagassága 65-70 cm, a törzs hossza 75 cm. A kosok nagyobbak és  súlyosabbak (60-80 kg). E méret azonban egyes változatoknál  jóval nagyobb is lehet, a zombori cigája pl. elérheti a 140 kilogrammot. A bárányok nagyon gyorsan nőnek, mivel az anyajuhok igen sok tejet adnak, átlagos tejhozamuk 40-60 liter. .

Míg egyes változatokban a szarv nem ritka a kosoknál, a tejelő cigája jobbára mindkét ivarnál szarvatlan.

Magyarországon az őshonos és a tejtermelésre tenyésztett  cigája egyaránt jelen van. Állományuk együtt mintegy 35 000.

A cikta

A török hódoltság, majd a szabadságharcok után (Thököly- és Rákóczi) az ország lakossága lecsökkent, így III. Károly, Mária Terézia és II.József  németeket telepített hazánk területére. Ők a saját állataikat is magukkal hozták, így került hazánkba a cikta (német nevén Zaupelschaf) is. A fajta Dél-Németország igen rossz természeti adottságú területeiről származik, ezért nálunk is megélt a silány élőhelyeken is. Jelentősége azonban mégsem nagyon volt, mivel nem sokkal a cikta után megérkezett a merinó, amely sokkal több gyapjút ad. Ahol mégis tartották, ott egy tenyészetben 5-30 százalékos arányban volt jelen.

A cikta kis testű fajta, az anyák 25-40 kilogrammosak, a kosok 40-50 kilogrammot érhetnek el. A marmagasságuk 58-60 cm. Csontozatuk finom. A nőivarű egyedeknek nincs szarvuk, a kosok egy része szarvalt. A cikta farka hosszú, kurtítás nélkül lenyúlik a csánkig. A bőr és a szőrzet fehér, a paták viaszsárgák.

A cikta a magyarországi őshonos juhfajták között a legritkább. Ennek legfőbb oka, hogy gazdasági jelentősége kicsi. A cikta fennmaradása annak köszönhető, hogy a németajkúak leszármazottai megőrizték eredeti szokásaikat, kultúrájukat mindmáig ápolják. A cikta megőrzése oly jól sikerült nekik, hogy időközben az „ős-cikta”, a Zaupelschaf ki is pusztult. Ma a cikta Magyarországon (és a világon) egyetlen nagy tenyészetben létezik, Tisch József vértestolnai tenyészetében. Állománya hazánkban néhány száz példány lehet.